Előző cikkünkben bemutattunk három, egészen elképesztő tömeghisztériát az emberiség történelméből, és most két másikkal fejezzük be a sort. Ezek kisebbnek mondhatóak, mint az előző három, ugyanakkor kétség sem férhet ahhoz, hogy egy szemernyivel sem unalmasabbak a már bemutatott mániáknál.
1. Dromománia – A megrögzött utazók
A legtöbben szeretjük a nyaralást és az azzal járó utazást; azt, hogy ismeretlen helyeket fedezhetünk fel és magunk mögött hagyhatunk hatalmas távolságokat. Ez egy tökéletesen emberi tulajdonság, amelyet a kíváncsiság és friss élmények vágya szül. Vannak azonban olyanok, akik képtelenek leállni.
A dromomániás leküzdhetetlen akaratot érez arra, hogy utazzon, és 1886 és 1909 között Franciarországban kisebbfajta járvány tört ki.
A férfi, aki “feltalálta” mindezt az európai egészségügy számára, Jean-Albert Dadas volt; Dadas-t 1886-ban kezeltek a bordeaux-i Saint-Andre kórházban, miután hazatért egy elképesztő és igencsak hosszú utazásról. A férfi teljesen kimerült, zavart volt, és szinte semmire sem emlékezett abból, amit tett vagy átélt.
A doktor, aki Dadas-t is kezelte, nem volt rest utánajárni a férfi történetének, és meg is írta mindezt “Az őrült utazók” című könyvében. Mint kiderült később, Dadas 1881-ben a belgiumi Mons mellől indult el, majd Prágába utazott, aztán Berlinbe, onnan pedig Kelet-Poroszországba. Moszkvába érvén letartóztatták, mivel összekeverték valakivel, és kiutasították az országból. A férfi Törökországba került, ahol végül a konstantinápolyi francia konzulátus mentette meg.
Dadas mintája több másik franciát is “megihletett”, és a dromománia felütötte a fejét az országban. Nem volt kifejezetten járvány, mivel nem tömegek fertőződtek meg, mégis kisebb méretben, de ahhoz hasonlóan viselkedett ez a pszichés betegség, mint a már korábban bemutatott mániák.
1909-ben a pszichológusok elkezdték kivizsgálni az esetet, de nem segítette a kutatást az, hogy ebben az időszakban az orvostársadalom igencsak megosztott volt.
Egyes vélemények szerint Dadas-nak drapetomániája (menekülési vágy otthonról) lehetett, ugyanakkor az sem kizárt, hogy cartacoethes-ben szenvedett, ami egy vágy arra, hogy állandóan térképet lássunk.
Van azért abban némi szomorúság, hogy ennyi lehetőséget fel tudnak sorolni a szakértők.
2. Tömeghisztéria a zárdákban
A középkor igencsak unalmas időszak volt, és az apácazárdák sem tartoztak a legjobb, legizgalmasabb helyek közé. Ezt csak tetézte, hogy az apácák nagy része olyan fiatal lány volt, akiket többnyire családjuk száműzött az elzárt intézményekbe, ahol szigorú rend és rengeteg stressz uralkodott. Nem csoda, hogy néha kitört a tömeghisztéria a szentéletű hölgyek között.
Ilyenkor néhány bentlakó igencsak megőrült, nem egyszer démoni megszállottságra utaló tüneteket produkált. 1491-ben az észak-franciaországi cambra-i zárdában az apácák kutyaként kezdtek ugatni, fára másztak, mezőkön rohangáltak kínjukban és a levegőbe ugráltak. A hisztérikus nők több mint négy évig ellenálltak minden gyógymódnak; hiába adtak nekik orvosságot, hiába imádkoztak értük, és hiába próbálkoztak rajtuk ördögűzéssel.
A legmegdöbbentőbb az volt, amikor az egyik tébolyult nőn, Jeanne Potiére-en keresztül maga a gonosz is megszólalt: a Jeanne-t megszállva tartó erő elmondta, hogy ő vitte be a nőt a zárdába, hiszen kilenc éves kora óta vele élt, testét ő uralta. Jeanne-t ezt követően életfogytig tartó börtönre ítélték, ott is halt meg 40 éves korában.
Hasonló események a történelemben többször is előfordultak, csak éppen más helyen és máskor, azonban a tömeghisztériás apácák esete olyan, amilyet a legijesztőbb thrillerben is borzongva néznénk.
Hiába, a történelem és az élet néha izgalmasabb, mint bármilyen fikció.