A sebesség az, amit mindannyian egyformán imádunk a Forma-1-ben. A győzelmek és a világbajnoki címek persze fontosak, de minden valamire való autóversenyzőt a veleszületett sebessége emel az átlag fölé. A következő írásban igyekszem összegyűjteni a királykategória valaha élt 20 leggyorsabb pilótáját. Itt szeretném pregnánsan jelezni, hogy a leggyorsabb és a legjobb fogalmai nem összetévesztendők. Attól, hogy valaki a leggyorsabb még nem feltétlenül a legjobb, a legjobb pedig nem feltétlenül a leggyorsabb is egyben. A sebesség mint tényező csupán egy faktor a sok közül a versenyzői entitás koordináta rendszerében, mégis elég fontos ahhoz, hogy nélküle senki ne váljék igazán naggyá. A lista saját szubjektív véleményemet tükrözi, ennélfogva a sorrend vitatható, a tempó azonban ami a következő versenyzőket a top 20-ba repítette már kevésbé.
10. Jackie Stewart (Nagy – Britannia)
Jackie-t nem igazán érdekelte a pole. Egészen az ötödik évadja közepéig nem is jött neki össze. Igaz, ezek után belelendült, de továbbra is olyan könnyedén és szinte észrevétlenül hozta azokat, hogy alig lehetett észrevenni. Ha a szükség úgy hozta, Stewart nagyon kemény tudott lenni – a gyengécske BRM-et körbeterelve Spában, vagy Rindttel páros driftet bemutatva Silverstone-ban-, de inkább az olyan győzelmek feküdtek neki, ahol egy szinte fék nélküli Tyrrellel nyert Monacóban úgy, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lett volna. Finoman le a gázról, finoman rá a fékre, finoman le a fékről, finoman rá a gázra… Ez volt a mantrája a Matránál, a BRM-nél és a Tyrrelnél. És amikor elemében volt, megtisztította az érzelmektől a gyors vezetést – nagyon keveseknek sikerült ennyire könnyűnek feltüntetni az egészet.
9. Sebastian Vettel (Németország)
Vettel az első pillanattól kezdve villámgyors volt. Ifjoncként a Toro – Rossoval Monzában aratott esős győzelme frenetikus volt, ahogyan az is, miként porrá zúzta csapattársát a többszörös Cart bajnok Sebastien Bourdais-t. Az igazi áttörést mégis a Red Bullhoz történő eligazolás hozta meg, ahol a korábban sokak által igazi edzésspecialistának tartott Mark Webbert eltiporva sorban szállítja a címeket. Végletekig precíz, a végső tapadási határon egyensúlyozó mértkörei, szupergyors kivezető körei és lendületes nyitányai a versenyeken már-már a korai Schumachert vagy épp magát Sennát idézik. Taktikai érzéke, korához képes meglepő érettsége és veleszületett nyers sebessége, a jelenlegi mezőny egyik legjobbjává teszik.
8. Lewis Hamilton (Nagy – Britannia)
Hamilton, csakúgy mint Vettel, egykörös teljesítményét tekintve kiemelkedik korunk f1-es mezőnyéből. Sebességük hasonló, amiért mégis Hamilton van előrébb a listán pusztán annak köszönhető, hogy a Brit némileg kipróbáltabb, hisz két korábbi világbajnok mellett edződött a Mclarennél (Alonso, Button), kiket az edzéspárbajok alkalmával le is győzött. Hamilton ösztönös tehetség, aki hihetetlenül későn fékezve szinte berepíti a versenyautót a kanyarbejáraton, miközben csalhatatlan érzékkel neutralizálja az autó esetlegesen fellépő túlkormányozottságát, hogy aztán szinte kirobbanjon a kijáraton, eltűnve a távolban, bántóan egyszerűnek feltüntetve aktuális autója irányítását.
7. Mika Hakkinen (Finnország)
Nem Mika volt az eredeti Repülő Finn – ez a cím Keke Rosberget illeti -, de ha lehet, még elődjénél is gyorsabb volt. Ráadásul olyan pilóta volt, aki akkor villantotta a legnagyobbat, amikor a tét is hatalmas volt. 26 pole-jából jó néhány szinte ijesztően gyors volt, ezüst Mclarenje valóban villámként sújtott le. És volt bátorsága is. Azon szerencsések, akik láthatták, amint 2000-ben Spában végrehajtja azt a hátborzongató előzést Schumi ellenében, azok életük végéig emlékezni fognak rá.
6. Juan Manuel Fangio (Argentína)
Az orrmotoros autók idejében, az ötvenes években az ember csak fogta magát, beült és vezetett. S ha kellő érzékenységgel volt megáldva, akkor tartalékolt a végére is, elkerülte az árkokat, a házakat és a fákat. Azon alkalmakkor, amikor Fangio úgy döntött, hogy nagyon odavág – pusztán a hecc kedvéért a hajmeresztő, lejtős – kanyaros roueni pályán, vagy abban a felejthetetlen őrült hajszában, ahogy levadászta Mike Hawthornt és Peter Collinst a Ringen (Nürburgring/Nordschleife) 1957-ben – a végeredmény joggal nyerte el az azonnali hallhatatlanság státuszát. A fennmaradó időben pont annyit autózott ki magából, hogy emlékeztesse megfélemlített riválisait arra, hogy ki is legjobb – mert féltek tőle, hiszen Fangio mindannyijuknál képes volt jobban együtt élni a halálfélelemmel. Mindeközben begyűjtött öt világbajnoki címet.
5. Nigel Mansell (Nagy – Britannia)
Il leone – vagyis az oroszlán, ahogy olasz rajongói nevezték. Az elnevezés onnan származik, hogy legnagyobb autózásait az erő, bátorság és izommunka extrém megnyilvánulása jellemezte. Mansell az autón kívül gyakran érezte magát áldozatnak és üldöztetve – ezeket a bizonytalanságokat pilótafülkéje biztonságában sikerült átültetnie bravúros versenyzésekké. Ezen jellembeli tartalékok sziklaszilárddá tették, valahányszor csak támadásba lendült. Emlékezzünk csak arra, ahogy Pique-t előzte Silverstone-ban 1987-ben, ahogy elsuhant a tehetetlen Senna mellett 1989-ben a Hungaroringen, vagy ahogy lélegzetelállító módon autózta körbe Bergert a döntött Peraltada kanyarban 1990-ben. Versenyautóval ilyen túlkapásokra csakis Mansell volt képes. Ettől egyszer Ricardo Patrese is besokallt, aki így élcelődött az angollal, miután az két másodpercet adott neki, megszerezve a pole-t az 1992-es Brit Nagydíjon: „Azonnal told le a gatyád, Nigel a saját szememmel akarom látni, mekkora tökeid vannak!”
4. Ronnie Peterson (Svédország)
Woodcoote. Még a régi pálya. A 240 km/órás kanyar. Aminek van egy nyugtalanító ugrató a közepén. S itt jön a szupersvéd – teljesen keresztben. Azt hihetnénk, hogy csak elrontotta, és megfogta az autót, de ugyanígy csinálta egy körrel korábban is. És itt jön megint. Jó ég! Lenyűgöző nézni. Bár lehet, hogy időt veszít… De nem, az övé a pole. Emerson Fittipaldi, az akkori idők legfiatalabb világbajnoka volt a Lotus szeme fénye – egészen addig, míg meg nem kapta Petersont csapattársnak 1973-ban. Nem tudott mit kezdeni a svéd eszeveszett tempójával, így ő lehetett az egyetlen akkoriban, aki nem imádta Ronnie-t.
3. Jim Clark (Nagy – Britannia)
Ha egy statisztika képes meghatározni egy pilóta gyorsaságát, akkor ott mindenképpen Jim Clarknak kell az élen végeznie: 72 versenye során 25 alkalommal győzött, de mindössze egyetlenegyszer lett második (Nürburgring, 1963), és akkor is azért, mert Climax motorjának elállítódott a gyújtása. Hibából szinte nem is akad, amolyan Senna módra fogyott el alóla az út, amikor Gurney Brabhamje lihegett a nyakában az 1965-ös Bajnokok versenyén, s egyszer Oportóban az edzés során kicsúszott a villamos sín miatt 1960-ban. Ezektől eltekintve csupa lenyűgöző, gyönyörűen kivitelezett versenyzés jellemzi. Például Silverstone, 1965: csökkenő olajnyomás miatt a verseny vége felé a Stowe és Club kanyarban Clark lekapcsolta motorját, de a boxok előtt padlógázon tépett el, nehogy ellenfelei gyanút fogjanak – így győzte le a végig határon autózó Graham hillt. Vagy Monza, 1967: miután defekt miatt körhátrányba került, Clark a verseny utolsó pillanataira visszaszerezte a vezetést, csak azért, hogy végül mégis kiessen üzemanyag – ellátási gondok miatt. És Clark akkor is gyorsnak tűnt, amikor nem túl jó autóban ült – például 1966-ban, amikor monacói pole-köre új tartalommal ruházta fel a tökéletes vezetés kifejezést. Volt egyáltalán valami olyasmi, amiben ne lett volna olyan jó, mint Senna vagy Schumi? Nem, semmi.
2. Michael Schumacher (Németország)
Felejtsük el a 3 év után visszatérő, a csúcson jó 10 éve túllévő 43 éves Schumacher produkcióját. Michaelt már első karrierje utolsó éveiben is túl volt a zeniten, zsenialitása azonban lehetővé tette, hogy még 40-en túl is tartsa a lépést a mezőny egyik leggyorsabb pilótájának tartott Rosberggel, akinél versenytempója egyértelműen jobb volt, még ha egy körön már nem is bírt dominálni, belegondolni is rossz mit tett volna vele 15 évvel korábban. Mégis Schumacher vezetéstechnikailag a 90-es évek második felében volt a csúcson, aki látta akkoriban a fizikai törvényszerűségeket meghazudtoló produkcióit tudja miről beszélek. Az ő idejében, ebben a technológiailag igen fejlett korszakban, Michael volt a mester. Bármikor előtudott varázsolni egy gyors kört. Utolsó Ferraris évében, 2006 utolsó három versenyén az időmérő második szakaszában megfutott köridejei biztosan bevonulnak a legjobbak közé. Ezek közül suzukai 1:28: 998-as Q2-es köre felfoghatatlanul gyors volt. Michael elébe ment a lehetőségeknek, maximálisan kihasználta az összes rendelkezésre álló segédeszközt, mint ahogy agyát és lelkét is annak szolgálatába állította, hogy a tökéletes versenycsapatot építse maga köré. Ezután tovább csiszolta képességeit. Minden körülmények között tudott rendkívülit nyújtani – gyors vagy lassú pálya, esős vagy száraz verseny, jó autó vagy kutyaütő, utolsóként, vagy elsőként rajtol-e -, ráadásul mindennél jobban utált veszíteni. Ezektől lett ő ilyen piszokul gyors.
1. Ayrton Senna
Az, hogy a listán Senna végül megelőzte Clarkot és Schumachert inkább emocionális, mintsem racionális alapokon nyugvó döntés. A szóban forgó versenyzők kvalitásaikat tekintve hasonló erőt képeznek, így sorrendet felállítani közöttük, még ha vizsgálatunkat pusztán csak a gyorsaságra korlátozzuk is nem több, mint játék a számokkal. Senna a forma egy ködlovagjaként nem csak a pályán de azonkívül is megérintette az embereket. Távolba révedő, éteri bája sokak szívébe belopta magát, sebessége és pályán mutatott teljesítménye pedig hőssé stílizálták őt az f1-es rajongó emlékezetében. Meglepő? Ugye nem. Mielőtt Schumacher megdöntötte volna Senna pole-os világrekordját – 65 rajtelsőség – , Ayrton eredménye egyike volt azon legendás statisztikáknak, amelyek ösztönzőleg hatottak a sportágak fejlődésére, mint például pele 1220 gólja, vagy Emil Zatopek három aranyérme – 5000, 10000 méter és maraton a Helsinki olimpián 1952-ben. De csakúgy, mint az összes többi sportolózseni esetében, akik rendszeresen a szürkeségbe degradálták ellenfeleiket, a számokban ezúttal is csupán féligazság rejlik. Sennában az volt az igazán lenyűgöző, ahogy győzelmeit elérte. Ilyen volt 1988-as monacói időmérője – ahol lényegében ugyanabban az autóban ülve volt másfél másodperccel gyorsabb, mint Prost -, ami a mai napig lenyűgöző eredmény, ráadásul maga Senna sem tudta megmagyarázni, mitől is volt ennyire gyors. Ugyanúgy Donningtonban, 1993-ban, valahogy sikerült tapadást találnia a vizes pályán, ahol mindenki más korcsolyázó módjára közlekedett az aszfaltcsíkon. Vajon ő volt a tökéletes F1-es pilóta? Nem, ahhoz túl kegyetlen volt, néha őrülten az. De vajon volt-e valaha bárki, aki egy F1-es autót , szinte száraz tankkal, bármelyik 80-as évek végi, 90-es ével eleji időmérőn gyorsabban körbekergetett volna a pályán? Abszolút nem. Egyáltalán nem – ő nem csak egyszerűen gyors volt, hanem újraértelmezte a gyorsaság fogalmát.
