Az emberek mindenre nyitottak: az ismeretlenre, a kevésbé ismertre és az újra is, ez egyértelmű. Remélhetőleg most is így lesz. Ez a cikk, egy kevésbé ismert, mégis legendás rock and roll zenészről szól, Buddy Hollyról, aki keveset élt ugyan, de sokat tett le arra a bizonyos asztalra és a rock and roll egyik alapjává vált. Nem kell megijedni, habár miért is ijednétek, hiszen rengeteg olyan rock zene kedvelő van, aki még egyáltalán nem hallott róla, így senki nem kerül hátrányba e téren.

buddy-holly

 

Kezdjük az elején, mint mindig. Ki is az a Buddy Holly? Eredeti nevén Charles Hardin Holley 1936-ban Texasban látta meg a napvilágot egy szabó apa és egy zenész anya negyedik gyermekeként. Texasban ebben az időben mindenkinek becenevet adta, így kapta a “Buddy” nevet, amit később művészete során használt. A “Holley” családnévből lekerült az “e” betű, így lettek ők a “Holly” család. Buddy két idősebb fiútestvére tanította meg őt gitározni. Nővére, Pat Holly pedig esténként édesanyjukkal duettezett zongora mellett. A család minden vasárnap a helyi baptista templomban énekelt. Lubbock, “a Templomok városa” ebben az időben konzervatív volt és nem volt mentes a faji megkülönböztetésektől. Épp ezért Buddynak kevés lehetősége volt közvetlenül a feketékkel és zenéjükkel megismerkedni, bár szeretett volna, hiszen zenéjüket a “the rhythm and blues”-t a a helyi rádiókban hallgatta. 11 éves korában Buddy elkezdett zongoraleckéket venni, de hamarosan átváltott elektromos gitárra majd újabb 20 lecke után akusztikus gitárra. 1949-ben Buddy találkozott Bob Montgomery-vel, aki szintén gitározott és country zenéket énekelt. Montgomery kiváló érzékkel rendelkezett a Hank Williams által játszott country zenéhez, épp ezért Williams countryénekes és Montgomery volt ebben az időszakban Buddy zenei világának meghatározója. Bob Montgomery és Buddy Holly ezt követően együtt léptek fel “Buddy and Bob” néven. Fiataloknak játszottak összejöveteleken, valamint a helyi rádióban. Repertoárjuk hagyományos country zene volt, egy kissé megspékelve a saját variációjukkal. Buddy és Bob Lubbeckben sikeresek lettek. Hamarosan egy basszusgitáros csatlakozott hozzájuk: Larry Welborn. 1950 és 1952 között a helyi klubban léptek fel, valamint a helyi iskola előadótermében, néha basszus-gitár kísérettel, ritkábban dobkísérettel. Felállásuk meghatározta stílusukat, általában Bob énekelt. Holly tipikusan antisztár kinézettel rendelkezett: szemüveges volt, alacsony és a színpadon nemigen tudott mozogni. Amikor néhanapján énekelt; akkor ezt a hátrányát az egyénisége pótolta. Amikor Buddy és Bob befejezte az iskoláit, többet léptek fel ifjúsági klubokban és a távolabbi helyszíneken. A fellépési helyszínek között a Lubbock-i “Cotton Club” és a “Bambaloo Club”, az “Union Hall” Carlsbad-ban és az Amarillo-i “Clover Club” a meghatározó, előadó-művészetükre pedig ekkor a “Western and Bop” zene, azaz a western-zene és a tánczene. A helyi rádió, a KDAV szintén segített Buddy és Bob karrierjében. A KDAV, műsorpolitikája szerint elsődlegesen country-zenét játszó, rádióban minden héten futott a “Sunday Party” nevezetű műsoruk, a chicagói “National Dance Barn” műsor mintájára. Buddy és Bob gyakran szerepelt ebben a vasárnapi műsorban. A műsorokban hagyományosan country zenét játszottak, Bob énekelt. 1954-ben Buddy elkezdett énekelni blues és tánczenei számokat a showban. Bár partnerségük ideje alatt Montgomery volt a zeneszerző, Buddy is elkezdett számokat írni, ebben az időszakban keletkezett a “Heartbeat” és “Love’s Made a Fool of You” című száma, ami csak jóval később jelent meg lemezen.

Buddy-Holly-Crickets1

 

Bár még nem volt lemezkiadójuk, de Buddy karrierjében a KDAV és a “Sunday Party” döntőnek bizonyul. A KDAV ugyanis szponzorált country zene és korai rock and roll koncerteket Lubbockban. A rádióadó gyakran hívott meg műsorába, a “Sunday Party”-ba country és tánczenét játszó sztárokat, Ferlin Husky, Marty Robbins, Porter Wagoner-től egészen Elvis Presley-ig. Így Buddy találkozhatott az akkori sztárokkal is, sőt zenéjét mások is megismerhették. Októberben a csapat kiegészül egy dobossal, Jerry Allisonnal. Eddie Crandall (Marty Robbins, a híres country énekes managere) invitálásra 1956-ban kötött Buddy Holly szerződést a Decca Records-al.  A lemezfelvételre se Bob Montgomery, se Larry Welborn nem ment el, egyszerűen nem vonzotta őket ez a lehetőség, így az első stúdiófelvételeken (Nashville, 1956. január 26., Owen Bradley’s recording Studio) a Decca által kiválasztott zenészek kísérték: Don Guess, egy másik Lubbock-i fiú játszott a basszgitáron, és Sonny Curtis ritmusgitáron. A stúdióban felvett számok között volt a “Blue Days, Black Nights”, ami később Holly első kislemeze volt. A címkén ez olvasható: “Buddy Holly”. A felvétel fogadtatása kedvező volt, de mégsem váltotta be a hozzá fűződő piaci reményeket. A lemez nem volt sikeres, mert Holly és a Decca által kiválasztott kísérőzenekar nem tudta visszaadni hangulatában Buddy Holly saját gitár és a saját zenekar hangzásvilágát. Ettől kezdve kezdett Holly számokat írni. Egyike ezek közül a “Cindy Lou” ami egyik legsikeresebb számának bizonyult “Peggy Sue” címen. A címváltoztatást a későbbi bandatag, dobos, Jerry Allison javasolta, aki szerint a Peggy Sue sokkal pofásabb cím, mint az eredetileg kigondolt Cindy Lou. 1957. február 25-én Holly és újjáalakított zenekara, a Crickets (Niki Sullivan, Jerry Allison és Joe B. Maudlin) Clovisban (Új Mexikó) a Norman Petty stúdióban rögzítette “That Will Be the Day” rock verzióját. A szalagot elküldték a Roulette Companynak.

A céget érdekelték Holly dalai, de nem érdekelte őket Buddy Holly és a zenekara. Érzékeltették, hogy nem érdekeltek más rockzenei sztárok menedzselésében a náluk leszerződött sztárok. Mivel a Decca-nál volt az eredeti “That’ll Be the Day” joga, így ésszerűtlen volt, hogy Brunswick kiadó részéről Holly a nevével fémjelezze ezt a dalt. Így a lemez 1957 júniusában a ” the Crickets” előadói névvel jelent meg. Kezdetben a lemez eladási példányszáma alacsony volt, viszont augusztustól növekedésnek indult és egy hónappal később a legsikeresebb lemeze lett a cégnek. Augusztusban a zenekar keleti turnéra indult, Washingtonba, Baltimore-ba és New York Citybe. Egy hét alatt a The Crickets népszerű lett még a hagyományosan feketék lakta területeken is. 1958 márciusában Buddy Holly és a Crickets Nagy-Britanniában lépett fel. A zenekar hamarosan az amerikai televíziók kedvence lett: az “American Bandstand,” “The Arthur Murray Dance Party,” és végül a leghíresebb az “The Ed Sullivan Show”.  1959-ben szóló turnéba kezdett a Tommy Aallsup által vezetett háttérzenekarral, a The Winter Dance Tour Party keretében pedig sztárokkal együtt lépett fel Amerika területén. Az egyik állomáson Duluth-ban (Minnesota) lépett fel a fiatal Bobby Zimmerman, a későbbi Bob Dylan, aki a blues zene egyik legkiemelkedőbb alakja. Buddy Holly utolsó fellépése a Surf Ballroom -ban (Clear Lake, Iowa) volt 1959. február 2-án. A koncert után Buddy Hollyék gépet béreltek, hogy a fárasztó buszozást a következő helyszínre elkerüljék. 1959. február 3-án Buddy Holly repülőgépre ült egy négyüléses Beechcraft Bonanza gépre J. R Richardsonnal (The Big Bopper) Ritchie Valens-el és a pilótával, Roger Petersonnal, hogy a következő fellépésük helyszínére Moorhead-ba (Minnesota) repüljenek. A repülőgép erős havazásban szállt fel, és néhány mérfölddel távolabb lezuhant. Mindannyian életüket vesztették. A “The Winter Dance Party” koncertsorozat folytatódott. Az addig ismeretlen énekes, Bobby Vee nyitotta meg a koncertet, és két új énekes Fabian és Paul Anka lépett fel. Nem akarták semmiféleképpen leállítani a koncertet, mert hatalmas bevételt hozott. A producer csak ennyit mondott: “The show must go on”, ami a későbbi Queen együttes egyik dala lett.

571231_Buddy_Holly_Foto_mit_den_Crickets

 

Buddy Holly zenéje olyan világhírű együttesekre és előadókra volt hatással, mint a The Rolling Stones, The Beatles, Bob Dylan, vagy Bruce Springsteen, de a Motörhead frontembere Lemmy Kilmister is előszeretettel hallgatta és hallgatja a mai napig az ősrégi rock and roll-t köztük Buddy-t is, aki nagy hatással volt a dalaira. Ez talán meglepő lehet, hiszen Lemmy heavy metalt játszik, de így igaz, ugyanis a róla készült dokumentumfilben, ami 2010-ben jelent meg, megemlíti Buddyt, mint egyik zenei példaképét.

Buddy csak 22 évet élt, de mint a fentiekben olvasható, valóban nagy sikert ért el, és hamar bezenélte magát a rock and roll nagyjai közé.