Ezúttal a Pókember filmeket vizsgálgatom. Eddig négy darab készült, a Sam Raimi-féle Pókember trilógia, valamint a Marc Webb rendezte Csodálatos Pókember.
Vétek lett volna nem hozzányúlni a világ egyik legismertebb karakteréhez mozgókép terén. Szándékosan nem a képregényhős szóval illettem, mert azt már régen kinőtte. A képességei megkövetelik, hogy azt a képernyőn is élvezzük, ne csak a film és a könyv ötvözetének formájában (ismertebb nevén képregény). Már az első film megjelenése előtt is készültek rajzfilmsorozatok, valamint videojátékok, amelyek annak ellenére, hogy jók voltak, könyörögtek egy élőszereplős reprezentációért. Sam Raimi (az új Óz, a hatalmas rendezője) volt az első, aki bemutatta Peter Parker életét a milliónyi rajongó nagy örömére.
Pókember (2002)
Ez a darab bemutatta hogyan lett Peter-ből (Tobey Maguire) maszkos bűnüldöző, illetve az addig vezető utat. A képregénytől eltérően Mary Jane Watson-t (Kirsten Dunst) dobta be első szerelemnek, amiért a fanatikusok szidták rendesen a stábot, de valahogy annyira várta már a nagyérdemű a készterméket, hogy a többség nem ragadt le a részleteknél. James Franco kapta Harry Osborn szerepét, aki Peter ugyan egyetlen, de legjobb barátja. Harry apját, Norman Osborn-t Willem Dafoe alakította. Összességében elmondható, hogy egészen jó volt a színészi felhozatal, de csak mint nevek ütősek. Teljesítményüket tekintve talán Osbornék voltak kiemelkedőek, a többiek halványabbak voltak. Ez természetesen engem és kortársaimat akkoriban még hidegen hagyott és csillogó szemmel ültük végig akár tizedjére is a film 121 percét. Érettebb fejjel már a legapróbb tüskék is mélysebet ejtettek rajtam: rendkívül bosszantó, hogy semmibe veszi az alapjaként szolgáló képregényt (Gwen Stacy, hálópatron), valamint hogy az amúgy sem túl jó színészi alakítások mellett akkora közhelyeket hallgathatunk, hogy leszakad a plafon. Viszont a film mentségére szóljon, hogy az akció- és a romantikusjeleneteknél eléggé odatették magukat a készítők. Természetesen ez a film is lenyomja a torkunkon Ben bácsi örökérvényű bölcseletét, miszerint „a nagy erő nagy felelősséggel jár!” Hihetetlen, hogy 2002-ben mennyivel elmésebben visszhangzott ez a fejemben…
A legelső filmben a Zöld Manó volt Pókember első igazán komoly ellenfele. A meglehetősen különös öltözék alatt Norman Osborn van, aki egy balul elsült kísérlet során megőrült. Szerintem hihetetlenül komolyan vehetetlen lett a páncélja. Olyannyira az, hogy néhol nem tudtam, hogy a Pókembert nézem, vagy a Hull a Pelyhes című Schwarzenegger vígjáték végjátékát. Hősünk és a Manó ütközetei még mai szemmel is látványosnak titulálhatóak. Mint ahogy azt már cikkem első felében elmondtam, szinte mindig Peter közvetlen ismeretségéből kerül ki az aktuális nemezis, emiatt minden epizódban meg van az a rizikó töltet, hogy Pókember kiléte nyilvánosságra kerülhet, ha valami nem úgy jön össze, mint ahogy Peter tervezi. Szintén igaz majdhogynem az összes ellenfélre, hogy utolsó leheletével előtör belőle a jó énje. Ja és persze nem létezik úgy végjáték, hogy az aktuális fő gonosz ne rabolná el Mary Jane-t…
Pókember 2. (2004)
A történet 2 évvel az előző rész után játszódik. Peter kitart ”extrémsportja” mellett, még annak árán is, hogy ez merőben bonyolítja magánéletét. Norman halála után, Harry vette át apjától az Oscorp-ot és azonnal új projektbe kezd Dr. Otto Octavius-szal (Alfred Molina) az oldalán. Ám azonban nem számított arra, hogy az őrült tudós robotcsápokkal a hátán, Dr. Octopusként próbálja majd meg romba dönteni New York városát.
Nos igen, ez a történet sem egy ”Eredet”, sőt ami azt illeti egyszerű, mint a faék. A szereplőgárda maradt, ahogyan a stábtagok is. Igazából minden téren üti az első részt: szebb a látvány, értelmesebbek a párbeszédek, elmélyítettebbek a karakterek, jobb a színészek teljesítménye, valamint megjelenik értékelhető motiváció Harry karakterénél. Apja halála óta kimondottan nagyképű és csak egy gondolat vezérli: idővel bosszút állni Pókemberen. Nos ez olyannyira „idővel”, hogy nem is ebben az epizódban kap szerepet. Tovább vitték MJ és Peter hol létező, hol nem létező kapcsolatát, ami elképesztően jóra sikeredett szerintem. Sokkal több monumentális jelenetet tartalmaz, mint előde, elég csak a vonatos vagy a bankos jelenetre gondolni. Mint folytatás hibátlanra sikeredett, tökéletesen viszi tovább az első rész történeteit, sőt szerintem nem rosszabb, mint a harmadik rész.
Úgy gondolom tökéletes választás volt Alfred Molina Octopus szerepére, noha nem kicsit túljátszotta a szerepét. No de ne felejtsük el, hogy ez még mindig inkább a fiatalabb korosztálynak szól és ez így valahogy hitelesebben hat számukra. Természetesen itt is megjelenik a már első részben is meglapuló klisé: MJ-t elrabolja az őrült tudós, majd a végén ő is észbe kap. Azt gondoljátok, hogy ugyanezt nem sütötték el a 3. részben?
Pókember 3. (2007)
A Pókember trilógia befejező része a világ harmadik legdrágább filmje, a maga 258 millió dolláros gyártási költségével, de még így is több mint a háromszorosát hozta vissza. Érezhetően nagy dobásra készülődött a stáb, de mint ahogy oly sok esetben, a füst most is nagyobb volt a lángnál.
Peter eddigi legnehezebb korszakát éli: nem elég, hogy nem lehet együtt Mary Jane-nel, de a legjobb barátjával jár, aki történetesen meg akarja ölni. Szintén tetézi a helyzetet a Homokember felbukkanása, akinek meglehetősen sok köze volt Ben bácsi halálával, így hősünkön ismét eluralkodik a múltból fakadó bűntudat. Ezt az egészet megfejeli egy az űrből érkezett szimbióta életforma, amely hősünk testére tapad, így ragacsos lény is életben marad, valamint viselője hatalmasabb lesz, mint addig valaha. Csak hogy ez a lény kihat a személyiségére is, így Peter élete teljesen romokban hever.
Nos, ez akár úgy is hangozhatna, hogy egy epikus konklúzió, ám messze nem az. Valahogy még mindig nem tudta kinőni azt a gyermetegséget, ami egyébként mindhárom művet egyaránt jellemzi. Pedig itt már tényleg rengeteg ötletet bedobtak a turmixba. Talán túl sokat is. Sokat akart a pók, de nem bírta a háló. A látványra már az első rész esetében sem lehet panasz, de itt aztán valóban erősen megmutatkozik, hogy miért is került ez a film annyiba, amennyibe. Ismét egy árnyalattal sötétebb lett, de még mindig bőven a 18 éven aluliaknak szól. A film legalább annyira hemzseg a rossz ötletekben, mint a jókban:
1. Peter Parker, a táncoló, emo séróval megáldott rossz fiú. Ebben szerintem minden benne van.
2. A film 156 percét tekintve meglehetősen keveset szerepel benne Venom.
3. Ha eddig nem tették, akkor most se kéne már elővenni Gwen Stacy-t.
4. [Spoiler] Venom meghal, pedig még vagy 20 részt elbírt volna. Túlságosan ikonikus karakter, ahhoz hogy ennyivel le tudják.
És ezek még csak azok, amik most hirtelen eszembe jutottak. Minden esetre baromi jó húzás volt a készítőktől, hogy három ellenfelet is kapott, bár ez a trió sem feltétlen passzolt egymáshoz, de azért érződött, hogy próbálkoztak.
Harry Osborn nem csak a céget, de a Pókember iránti utálatot is átvette halott apjától. Különösen érzékeny pont, amikor megtudja, hogy mindezt a legjobb barátja tette. Nagyszerűen be van mutatva a motivációja, valamint a bosszúéhsége, amely csak a részletek ismerete nélkül tűnik jogosnak. Egyértelműen ő a legjobb karakter az egész trilógiában (na meg J.J., a Daily Bugle vezetője). A legkidolgozottabb és legszerethetőbb szereplő, még akkor is, amikor az ellenfél oldalát erősíti, de persze a végén belőle is előmászik a jó fej Harry. Ez persze nagyon nagyrészt James Franco-nak köszönhető, a srác elképesztően jó színész.
Flint Marko-ra, avagy a Homokemberre inkább csak a múltra való visszautalás miatt volt szükség, mint sem a karakterre. Ismét visszatekintet a sorozat, hogy miből kezdődött ez az egész és lássuk be, ez sikerült is neki, ám ami a karaktert illeti… Többet is foglalkozhattak volna vele. Kapott egy személyes szálat, de bár ne kapott volna. A képessége volt a második indok a szerepléshez: fantasztikusan néz ki a CGI jelenetek, amelyek hozzá köthetőek.
A baloldali képen látható a filmben szereplő Venom, a jobb oldalin viszont az IGAZI Venom. Ezzel nagyjából be is mutattam az egyik legnagyobb problémát a karakterrel, valahogy nem lett kellőképpen ijesztő. Venom egy fékezhetetlen, hatalmas izomkolosszus hosszúnyelvvel és temérdek nyállal, olykor csápokkal és túlvilági, mély hanggal. Nem pedig egy Pókember klón tűfogakkal, valamint Disney Channel szintű szinkronhanggal. Pókember legikonikusabb ellenfele több igényességet követel minden téren. Nagyjából az utolsó félórában láthatjuk és természetesen ő az, aki elrabolja Mary Jane-t a már jól begyakorolt recept alapján. Az ő karaktere teljesen indokolatlan volt, mindössze azért kellett, hogy a trailer-be beleszórjanak egy kis Venom morzsát és meginduljon a rajongósereg a kasszák felé. Megbocsáthatatlan.
Millió helyen bele tudnék kötni a trilógiába, de nem fogok. Mert szeretem. Nem csak ezt a filmet, az egész trilógiát. Túlságosan egybe olvadt a gyerekkorommal. Nehezemre esik objektívan nézni a dolgokat, ugyanis túl sokszor okoztak kellemes pillanatokat. Na de lássuk, hogy a reboot-nak vajon sikerült-e megváltania a világot…
A csodálatos Pókember (2012)
Ugyebár nem remake, hanem reboot, ami annyit tesz, hogy újragondolás. Ismét lezajlik előttünk Peter (Andrew Garfield) Pókemberré válása, de ezúttal sokkal hűbben a képregényhez. A sztori nagyjából a trilógia első részének elemeiből tevődik össze, csak itt már Gwen Stacy-t (Emma Stone) kapunk, valamint Dr. Kurt Connors-t (Rhys Ifans), azaz Lizard-ot.
Bár a várt világmegváltás nem jött a filmmel, mégis azt gondolom, hogy üti a trilógiát. Egyrészt, mert nem köpte szemen a forrást, másrészt meg a nagyképű vagány Pókembert kaptuk, nem a siránkozó, béna formát. Ez mindenképp plusz pont, sokkal élvezetesebb volt nézni. A színészek is jobban teljesítettek, valamint kapott az egész egy sötétebb, komolyabban vehető atmoszférát, ami brutálisan jól állt a filmnek. A legszembetűnőbb probléma igazából Lizard, aki egyszerűen (csak úgy, mint Venom esetében) csak nem nézett ki úgy, ahogy ki kellett volna neki. Az alábbi kép tökéletesen összefoglalja a gondolatomat ezzel kapcsolatosan:
Összességében nekem tetszett a film, de tény és való, hogy voltak benne zavaró dolgok. Példának okáért a végén a darus jelenet nekem túlontúl giccses és hatásvadász volt, de ötletnek kiváló.
Nincs élő ember, aki ne hallott volna a barátságos és közkedvelt Pókemberről, ezt szinte biztosan merem állítani. Ő egy igazi ikon, mellyel a Marvel többet ért el, mint a többi karakterével összesen. Az a fajta hős, akit kortól függetlenül lehet kedvelni, mert akár gyerek-, akár felnőtt szemmel nézve hihetetlenül egyedi mindaz, ami Pókember. Ennek az egyediségnek köszönheti, hogy milliók rajonganak érte, s még többen várják felbukkanni New York, bűnöktől nedves városában. Száz meg ezer kissrác áll, Pókemberes táskákban, és bámulják az esőt, hátha egy áldott pillanatban az égre pillantva meglátják a hálóba szőtt reményt, az ingázó hőst. Ki tudja? Talán éppen ma csípett meg valakit az a pók, melytől nemsokára születik egy heroikus ember. És lehet, hogy éppen Peter a keresztneve. Ezennel búcsúzik a sztarcafe.com-tól:
