Hollywoodban még a földi halandóknál is nehezebben fogadják el az idő múlását. Erről árulkodik a rengeteg kés alá fekvő, nem ritkán túlzásba eső, és magát ufóvá plasztikáztató színésznő. Azonban simán felveszik velük a versenyt a hatvan-hetvenévesen még mindig a világot megmentő, kigyúrt, fitt akcióhős szerepében tetszelgő színészek.

Közös jellemzőjük, hogy a hetvenes-nyolcvanak években tűntek fel egy-egy nagy sikerű akció- vagy kalandfilmben harmincévesen, amelynek mára a hatszázadik része is elkészült. A folytatás főszereplői természetesen szintén ők, ám mivel bármilyen különleges legyen is Hollywood, az idő ott sem áll meg; egyre mókásabb nézni, amint a nagypapák falakon ugrálnak át, megmentik a világot, és megszerzik a bombanőt.

Ami egy harminc-negyvenéves férfi esetében hihető, sőt, akár hősies, az hatvan-hetvenévesen már inkább nevetséges. Akármilyen jó maszkmesterek dolgozzanak is egy filmben, a mai Bruce Willis, Harrison Ford, Arnold Schwarzenegger vagy Sylvester Stallone sosem fog már úgy kinézni, mint harmincévesen. Ezzel nincs is gond; az öregedés nem hiba, nem betegség, hanem egy természetes folyamat, amellyel meg kell tanulni együtt élni. Elfogadni, hogy egy idő után már nem a szingli szépfiú vagy az izmos akcióhős szerepe áll jól, hanem a családapáé vagy akár a nagypapáé. Persze nemcsak a férfiszínészek nem hajlandóak váltani. A ma már jóval negyven felett járó színésznő-generáció is még mindig sokkal szívesebben játssza el az igazit megtaláló szingli, mint a kamasz gyermekét nevelő édesanya szerepét.

Azért kíváncsiak vagyunk, hol a határ; egy járókerettel rohangáló Indiana Jones vagy John McClane már talán nem lenne olyan hiteles. Persze, egy sikeres film folytatását elkészíteni sokkal kevésbé rizikós, mint egy teljesen új ötlettel előállni, így a koncepció végül is érthető, csak egy idő után nem tartható. Így Hollywood ide vagy oda, csak meg kell tanulni elengedni a múltat, és örülni, hogy az elmúlt évtizedek folyamán sikerült kibújnunk a skatulyából – nem pedig folyton visszamászni bele.