Sok párkapcsolatot hálóznak be titkok, tabu témák, elhallgatások. Sokszor nem is igazi titkok ezek, mert nem valami sötét, rejtegetni való eseményre vonatkoznak a múltban, hanem csupán egy vágy, elégedetlenség, frusztráció, kétely, ami a párok egyik vagy mindkét felében ott lappang, de képtelenek megosztani partnerükkel. Ezek a dolgok külső szemmel sokszor apróságnak/megoldható/megbeszélhető problémának tűnnek: „idegesít, ha a párom felteszi a lábát egy székre”, „arra vágyom, hogy kipróbáljuk a kötözős szexet”, „kapcsolatunk elején, amikor még bizonytalan voltam, lefeküdtem az exemmel”, „pornót nézek titokban”, „miért nem tud lefogyni egy kicsit”.

Sok olyan pár van, akik persze képesek ilyen dolgokról beszélni egymással, kik konstruktívan és egymást nem megbántva, kik vádlóan, minősítve, sok feszültséget és fájdalmat okozva, inkább destruktívan. Vannak olyan párok viszont, akik képtelenek mélyebb érzésekről beszélni, legyenek azok negatívak (elégedetlenség, hiány, harag, ambivalencia), de akár pozitívak (szeretet, büszkeség, elismerés, hála).

portrait_professional_1st_place_erika_materson

Akik negatív érzéseiket nem kommunikálják, attól félnek, hogy a kapcsolat nem bírná el a negatív visszajelzést, illetve biztos megbántanák a másikat. A félelem részben jogos, mert ha nem “énállításokkal” kommunikálunk a saját érzéseinkről (pl. “nekem jól esne, nekem fontos, engem bánt, nekem rosszul esik, nekem szokatlan…”), hanem a másik egész személyét minősítjük („unalmas vagy”, „unalmas veled a szex”, „egy bunkó vagy”, „igénytelen vagy”, „nem vagy anyatípus”), könnyen félre mehet a közlésünk, és csupán védekezést vagy visszatámadást vált ki. Ezért a hiány hangsúlyozása helyett választhatjuk azt, hogy arról beszélünk, milyen szükségleteink, vágyaink vannak.

Viszont ha a nem kommunikálást választjuk, arra akár a kapcsolatunk is rámehet. Az apróságnak tűnő dolgok ugyanis elkezdenek dagadni, mint egy léggömb: csak növekszenek bennünk, és lassan párunk egész személyére rávetülnek. Miközben ő mit sem sejtve éli az életét.

Pedig a nyomasztó igazságok megsemmisülnek, ha felismerjük őket (fogalmaz Camus a Sziszüphosz mítoszában): az addig megoldhatatlannak tűnő problémáról kiderülhet, hogy könnyen orvosolható, de az is, hogy mélyebb kapcsolati problémát, elakadást rejt. Például párunk azért nem házias, mert nem érzi otthon magát nálunk stb – de erről legalább végre elkezdhetünk beszélni. Ha megfogalmazzuk szükségleteinket, akkor elindulhat a kommunikáció, jobban megérthetjük partnerünk szempontjait, mozgatórugóit, és mi is visszajelzést kaphatunk. Kiderülhet, hogy mely elvárásunk jogos, melyik inkább hiperkritikusságunk szülötte.

Egy jó párkapcsolat legnagyobb erőforrása és bázisa a jó kommunikáció. Mi is, párunk is akkor tud fejlődni, ha visszajelzéseket kapunk. Ki más látna minket ennyire közelről? Maga a kapcsolat is ekkor tud fejlődni, hiszen az őszinteség közel hoz minket egymáshoz, továbbá az a kapcsolat mondható jónak, amelyben mindkét fél jól érzi magát.

Akik pozitív érzéseiket nem kommunikálják, ők rendszerint attól félnek, hogy kiadják magukat és kiszolgáltatottá válnak. A háttérben sokszor sztereotípiák állnak: például egy férfi nem sír, nem mutat érzelmeket. De ugyanúgy a nők is elrejthetik érzéseiket, ha pl „Légy erős!” tudattalan parancsot cipelnek gyerekkoruk óta a hátukon (lásd tranzakcióanalízis). Engedjük meg magunknak kifejezni a szeretetet, elismerést, hálát is!

(forrás: tarsam)