A horrorfilmek már nagyjából 100 éve borzongatják meg a közönséget. Nem egy álmatlan éjszakát köszönhet nekik az emberiség és nem kevés párkapcsolat kezdetét okozta az a bizonyos félős összebújás. Igaz, hogy talán ez az a műfaj, amiből a legtöbb rossz alkotások készül (a thrash horror mára már létező műfaj), azonban igyekeztem a 100 legjobbat összeszedni nektek, hogy mindig legyen miből válogatni a hétvégéken!

60. Henry – Egy sorozatgyilkos portréja (Henry: Portait of a Serial Killer)

 

Henry-Egy-sorozatgyilkos-portreja

John McNaughton ezen alkotása számtalan ok miatt lett elismert és ezekből talán a legfontosabb az, hogy nagyon provokatív és nyugtalanító az a reális megközelítés, amivel a gyilkosságokat/sorozatgyilkost bemutatja. A filmet 1986-ban készítették el, de különböző technikai okok miatt 4 évre rá került forgalomba, viszont a teljes verziót csak a korai 2000-es években nézhették meg az érdeklődők.

Az alkotás már-már dokumentarista eszközökkel mutatja be az erőszakot: megingathatatlanul mutatja a vérengzést, soha nem néz félre és sose szépíti a dolgot. Michael Rooker van a mű középpontjában (manapság a The Walking Dead-ből lehet ismert), mint az elmebeteg Henry. Rooker nem volt színész ekkoriban: egy takarítói állásból rángatta ki ez a szerep és pont ez vált itt előnyére, ugyanis nem úgy alakít, mint azt az ember megszokhatta. Pont attól lesz hihető, hogy olyan életszerűen cselekedik, mint nagyon kevés pszichopata a filmvásznon és ez a nyers, kiszámíthatatlan vonulat az, ami a karakterét tökéletesíti.

Ami rátesz erre egy lapáttal, az a film rendezési módja. Mivel amolyan doku-hatást kelt az egész, ezért a durva és erőszakos részeknél az ember felteszi magában a kérdést: “Biztos jó nekem, hogy ezt nézem?”. De a legfontosabb, hogy merő őszinteségből jelenik meg a kétely és nem ítélkezésképpen. Haneke egyszer azt mondta erre a filmre, hogy túl komikus. De higgyétek el nekem, semmi vicces nincs benne.

59. Két nővér (Janghwa, Hongryeon)

 

Ket-nover

Előre le kell szögezni, hogy ez a 2003-as “A Tale of Two Sisters” című film, ha valaki esetleg keresné.

A koreai horrorok területe nagyon érdekes a horror iparban és nem is kevéssel járult hozzá annak fejlődéséhez. Az országból kijött filmek egyik legérdekesebbje jelen alanyunk, ami egy pszicho-horror vonulatot képvisel. Annyira sikeres lett ez az alkotás, hogy jelenleg is a koreai filmgyártás legtöbb bevételt hozó horrorfilmje és az első, amit Amerikában is levetítettek. Gyakorlatilag a 2009-es Hívatlan vendég ennek lett az amerikai feldolgozása.

A Két nővér története szerint egy testvérpár hazatér egy hosszan tartó pszichiátriai kezelésből anyjuk halála miatt, ám nem sokkal azután, hogy hazaköltöznek furcsa események kezdenek történni, erőszakos rémálmaik lesznek és szörnyű látomások zaklatják őket. Innentől kezdve a dolgok bedurvulnak és mi csak benne találjuk magunkat egy bizarr és szörnyű helyzetben. Persze mit sem érne az egész, ha nem lenne a történet ilyen darkosan és stílusosan vezetve.

Be kell látni, hogy kicsit lassan indul be a dolog, sokkal inkább a “kevesebb néha több” elvet követve, de a végeredmény kellően félelmetes és hatásos. A vége felé pedig bizony még egy kis fordulat is el van rejtve azok számára, akik ezt keresik egy filmben. A nyomasztó atmoszféra, a lassan összerakott történet, a remek fényképezés/kamerakezelés és a végjáték miatt a Két nővér tökéletes belépő volt Korea számára és mai napig a nagyok között a helye.

58. Végső állomás (Final Destination)

 

Vegso-allomas

James Wong nem igazán tett le sok jó filmet az asztalra ami miatt ismernünk kéne a nevét, de a Végső állomás egy igazi örökzöld a horrorok között. A halál ugyanis elkerülhetetlen ebben a műfajban, de hogy rendesen gondolkodó “lénnyé” tegyék és emiatt lehetetlen legyen előle elmenekülni… bizony hatalmas ötlet.

Wong filmje pedig nagyon egyszerű – fogj egy csapat fiatal színészt (Devon Sawa, Sean William Scott), akik csalással kikerülik a halát, a halál álljon bosszút és írj pár jól kitalált halálesetet. Lényegében ez a film ennyit tud, ezzel vitatkozni nem lehet, de bizony működik és folyamatosan kiszámíthatatlanná teszi a helyzetet. Ugyebár sok folytatás követte ezt a részt, de szerintem ez a legeredetibb és legjobb a sorozatból.

57. Hellraiser

Hellraiser

 

Nevezhetjük őket angyaloknak vagy démonoknak, de minden esetre az tuti, hogy Pinhead és a brigádja a film elejétől a végéig hozza az elvárt hangulatot. Ugyebár a lényeg, hogy szabadjára engednek valamit, ami megeszi az ember lelkét, ami önmagában is elég para, de a film már azelőtt is hozza a félelmet magával, mielőtt a Cenobite-okat bevonnák a képbe.

Sean Chapman valami őrült creepy kinézettel van megáldva ebben a filmben, ezzel nem lehet vitatkozni. Van itt vér és belsőségek bőven, azt is megígérhetem. Amikor Kristy először kinyitja a kaput a dobozzal és meglátja, hogy mi van ott… nos az a jelenet önmagában elég ahhoz, hogy a retinánkba égjen pár napig. Hogy miket is látunk tulajdonképpen az nem is számít, csak egyszerűen nem akarjuk ezt az egészet. Nehéz szavakba foglalni, hogy miért olyan durva a Hellraiser, de higgyétek el, hogy a listán tökéletesen kiérdemelte a helyét. Van benne rettegés, undor és minden, ami szem-szájnak ingere.

56. Madarak (The Birds)

Madarak

 

Csak idő kérdése volt, hogy Hitchcock neve felbukkanjon a listán. Hiszen sokak szerint ő találta fel, hogy mi kell a horrorfilmekhez. Mégis, a Madarak című alkotása az, ami örök klasszis marad a horror-történelemben. Melanie Daniels (Tippi Hedren) épp San Franciscoba utazik, amikor egy madár megtámadja. És így kezdődik el minden. A nő és még mások benn ragadnak egy házban miközben látják, hogy az utcán a madarak mindenkit megtámadtak, senki sincs biztonságban és látszólag mindez ok nélkül történik.

A film legnagyobb ereje az, hogy egy váratlan helyzetbe állítja az embert azzal, hogy drasztikusan megváltoztat egy mindennapi jelenséget. A madarak ugyanis köztünk élnek, mellettünk esznek az utcán, felettünk repkednek, meg se mernénk saccolni, hogy mennyien vannak és a tény, hogy nagy számban ránk támadnak sokkal rosszabb, mintha ugyanez mondjuk a kutyákkal vagy farkasokkal történne. Hitchcock remekül játszik a hangokkal: minden kis szárnycsapásra össze fogunk rezzenni pár napig a film megnézése után az utcán.

A Madarak egy furcsa és nyomasztó alkotás, amilyet még nem láttunk és nem is fogunk soha, de azóta is sokszor nyúltak vissza ihlet hiányában ide a rendezők (akár technikai, akár más okok miatt) és ez önmagáért beszél.

55. Tükrök (Mirrors)

Tükrök

 

Igen, lehet vitatkozni ezzel az alkotással, de szubjektív listámban mindenképpen helyet kellett kapnia, még ha nem is a top 50-ben. Ez a 2008-as alkotás Kiefer Sutherland szereplésével eléri, hogy egy ideig igencsak félve merjünk tükörbe nézni.

A történet szerint a Sutherland által játszott férfi kiégett és magánéleti válságban is van, amiből mihamarabb szeretne kijutni. Ezért össze akarja kapni magát, állást keres és felveszik egy régi, elhagyatott pláza éjjeli őrének. A helyzet persze már önmagában is borzasztóan félelmetes, hiszen szerintem senki nem járna be önként és dalolva éjszakánként kétszer egy elhagyatott plázát egyedül, egy szál zseblámpával. Főleg, ha olyan dolgokat kezdene látni a tükrökben, mint az éjjeli őrünk.

Ezt a filmet lehet nem-szeretni és meg tudom érteni azokat, akik nem rajonganak érte. Én viszont fogcsikorgatva ültem végig a durva jeleneteket és sokkal jobban féltem tőle, mint azt vártam eleinte. Remek koncepció, ismét hétköznapi tárgy kerül a fekete levesbe és a történet is érdekes. A vége kicsit nonszensz volt részemről és emiatt sokkal inkább örültem volna, ha ezt a szálat erőltetik kicsit a folytatásban, mert így elkészült egy, a címét megalázó, ZS-kategóriás folytatás.

54. Parajelenségek (Paranormal Activity)

 

Parajelensegek

Pont mikor már a “talált felvételeket nézünk vissza” műfaj kihalni látszott, megjelent Oren Peli, aki meglepte a világot egy durván félelmetes szellemházas mesével. Ez nem csak elismert lett, de gyakorlatilag újradefiniálta a kézi-kamerás horror jelentését és azóta is szórja ránk a nagyvilág a hasonló alkotásokat. A dolgot csak szépíti, hogy nagyon alacsony költségvetésű film lévén (15.000 dollárból készült kb) lepipált sok olyan filmet, ami sokkal több pénzből lett kigazdálkodva, így a végére nagyjából 200 millió körül jár a végső bevétel, amivel bekerült a legnagyobb profitot hozó filmek közé.

Az olcsó trükkök és azok a hosszú pillanatok, amikor hullacsönd van a képernyőn olyan leírhatatlan félelmet képes kelteni az emberben, hogy gyakorlatilag egy hirtelen légytámadástól is üvöltve rohan ki a szobából. Lassan fokozódik a feszültség a film vége felé, amit eredetileg úgy írtak meg, hogy nem lesz folytatás, de a durva bevétel miatt a végét újra forgatták, hiszen a közönség könyörgött egy újabb részért. Bár a második rész egész jó volt, de a folytatások csak tovább növelték a “Mi a cefre folyik itt?” érzést és továbbra is az első a sorozat öregapja, ami mindenképp fontos tényező.

A Paranormal Activity megváltoztatta a játékszabályokat. És persze emiatt számtalanszor próbálták másolni az ötletet, de senki nem csinálta ezt olyan jól, mint Peli. És nagyon sokan utálják ezt a filmet, unalmasnak titulálva, de ez talán az egyetlen olyan zsáner, amin én személy szerint nem tudok nem-félni. Sokat poénkodnak, hogy végig csak lépcsőket mutatnak meg milyen semmitmondó az egész, de szerintem aki egyedül éjjel leült megnézni, az tudja, hogy miről beszélek. De úgyis lesz néhány vérpistike, aki “Látta egyedül de végigröhögte az egészet”. Valahol mégis azt érzem, hogy ha ez így is van, akkor biztos, hogy nem egészséges…

53. A sötétség serege (Army of Darkness)

 

A-sotetseg-serege

Mind tudjuk, hogy Sam Raimi kötődik a horror műfajhoz és szeretettel gúnyolja azt tiszteletteljesen, amit csak erősít az Army of Darkness. A film sikerességében közrejátszott Bruce Campbell is, aki sokat fejlődött az Evil Dead óta. Itt a történet abszurditása magáért beszél: egy olyan férfinak kell megszereznie a középkorban a holtak könyvét csontvázak seregétől, akinek a fél keze egy láncfűrész és visszautazott az időben. Amikor egy ilyen koncepció nem sül el rosszul, akkor lehet tudni, hogy biztos kezek vannak a kamera mögött.

Mai napig rengeteg ikonikus mondatot köszönhetünk a filmnek és bárkinek tudom ajánlani, aki szereti a kicsit elborult horror-vígjátékokat. Bár én először az Evil Dead-el kezdenék…

52. Funny Games (U.S.)

Funny Games

 

Nehéz lenne azt állítani, hogy Michael Haneke ezen alkotása egy olyan film, amit szeretni lehet. Igazából ez nem is mondható filmnek, sokkal inkább egy vizuális magyarázatnak arról, hogy a listánkon szereplő filmek nagy része miért is nem kellene létezzen.

Ez az alkotás gyakorlatilag bemutatja, hogy a horrorok és az erőszakos filmek miért lehetnek rossz hatással az emberekre és ez miben merülhet ki, ha elmegyünk a végletekig. Egy átlagos családot egy napon ugyanis két látszólag teljesen normális fiatal túszul ejt majd elkezdik szörnyű kínoknak alávetni őket. Az érdekes benne, hogy ezeket eredetileg nem látjuk, majd ők invitálnak be minket ezekbe a szörnyűségekbe és mivel a nézőt nézőként is kezelik, ezért bennünk keltenek bűntudatot.

Ne is keressünk ebben a filmben olyan jeleneteket, amiben igazából megy a vérengzés. Haneke meghív minket egy bemutatóra, ahol megszemlélhetjük az erőszak hatásait, rávesz minket, hogy többet akarjunk látni, aztán meg morális katasztrófának nevez bennünket, mert a filmjét nézzük. Ez egy nagyon érdekes és fontos gondolatmenet, ami már önmagában is egész estés beszédtéma lehet, ha a jó emberekkel nézzük és elég erős alkotás ahhoz, hogy a listára kerüljön.

Egyszerűen el kell ismerni, hogy ez a 2007-es alkotás elképesztő nyomást nehezít a nézőre és az utolsó percig le se veszi azt róla. Haneke mindig is értett a nehéz filmek elkészítéséhez és ezt a Funny Games tökéletesen alátámasztja. Bár a film egy szatíra lényegében, mégis egy nagyon fontos alkotás a műfajában.

51. Fűrész (Saw)

 

Furesz

A Fűrész első része véleményem szerint egy nagyon erős horror, ami játszik az ember összes érzékszervével és ami a legfontosabb: elképesztően jó története van. A kreativitás a mű mögött tagadhatatlan, ami nem kevés másolatot és folytatást eredményezett, amik bár nem érnek fel az első film szintjére, de egyszer érdemes őket megnézni a történet “teljessége” miatt. Megvannak ennek is a kisebb hibái, de összességében egy remek műről beszélhetünk.

A költségvetésnek köszönhetően nagyon jól néz ki néhány effekt és több haláljelenet is lenyűgözően jóra sikeredett, arról nem is beszélve, hogy az elborult atmoszféra a fotelhez szögezi az embert. Ennek a filmnek köszönhetően egy új ikonikus gonosz került a képbe: Jigsaw, aki talányaival mindenki agyát megdolgoztatta… Emiatt persze mindenki újabb és újabb részt akart, mígnem végül a sorozat védjegye lett, hogy sosem zárták le teljesen. Mai napig tökéletesen megállja a helyét a műfajban és többször is újranézhető. Példaértékűen jó alkotás, ami bebizonyítja, hogy egy egyszerű alapötletből mennyi mindent ki lehet hozni.