Az idei év egyik legjobban várt filmje Az Acélember, amely hasonlóképpen gondolta újra a kryptoni szuperhős mítoszát, mint ahogy a Batman: Kezdődik! tette ezt a denevérember esetében. Az sem véletlen, hogy a filmzene megírására az Oscar-díjas Hans Zimmert szerződtették; ilyen munkára csak a legjobbak egyike jöhetett szóba.

Rengeteg kiváló és rengeteg tehetséges filmzeneszerző él ma a világon: Brian Tyler a Vasember 3-mal ismét megmutatta, hogy képes kiváló kísérőzenét írni; John Williams lassan külön raktárat bérel a díjainak, de még mindig hozza a kötelezőt; Michael Giacchino Star Treket és Mission: Impossible-t “játszik”; James Horner és James Newton Howard pedig újra és újra példát mutat.

Száznál is több műremek
Ott van azonban Hans Zimmer, aki az egyik leginnovatívabb zeneszerző, és akivel szinte mindenki együtt akar dolgozni (az eddigi lista: Ridle  Scott, Barry Levinson, Christopher Nolan, Tony Scott, Gore Verbinski, Guy Ritchie, sőt, a pletykák szerint Spielberget is csak az a híres lojalitás előzi meg abban, hogy zeneszerzőt váltson). Az 56 éves német származású úriember Az utolsó szamurájjal jubilált (100. filmzene), és rossz érzés fogja el az embert, ha ki kell emelni tőle bármit is: Esőember, Mint a villám, Thelma és Louise, Tiszta románc, Az utolsó esély, A szikla, Az oroszlánkirály, Egyiptom hercege – és csak most érkeztünk el 2000-ig.
2000-től pedig elképesztő ugrás következett, és jött a Gladiátor, A sólyom végveszélyben, a Madagaszkár, a Karib-sorozat, a Sötét lovag-sorozat, a Robert Langdon-sorozat, a Kung Fu Panda, a Sherlock Holmes vagy épp az Eredet.
68 megnyert díj, 74 jelölés: hétszer jelölték Oscarra, ugyanakkor csak Az oroszlánkirályért kapta meg. Sokak szerint az Akadémia szégyene, hogy az Eredet, Az őrület határán vagy épp a Gladiátor nem nyerte meg a díjat (miközben ezek a zenék a mai napig ott szólnak a nézők fülében, addig a nyertesekre alig emlékszünk), vagy hogy Az utolsó szamurájt és a Sötét lovag-trilógiát nem is jelölték.
Munkáját 2010-ben azzal hálálták meg, hogy csillagot adtak neki a hollywoodi Walk of Fame-en; csak mellékesen, Christopher Nolan volt a vendég előadó.

mos2

Innováció, egyediség, minőség
Miközben James Horner vagy John Williams nagyrészt ugyanazt hozza (utóbbi esetében a War Horse akár a bántóan középutas zeneszerzés mintapéldája lehetne), addig a Zimmer által fémjelzett zenék lüktetnek az egyediségtől.
A nagy titok talán épp az lehet, hogy az innovativitás nemcsak a zeneszerzésben jellemzi: az általa alapított Remote Control Productions több tucat zeneszerzőt állít csatasorba, és egy-egy filmzene megírása nem önálló, hanem csapatmunkában történik.
Zimmer újragondolta a filmzeneszerzés lényegét, és elfogadta, hogy bármilyen szép dolgok is születnek a felvételek során, ez nem nem egy önálló műfaj (hasonlóan a forgatókönyvíráshoz). Egy score speciálisan ahhoz az adott filmhez készül, azt szolgálja ki, minden más csak járulékos előny. Ahhoz, hogy ebben a legjobbak legyenek, nem szégyen együtt dolgozni másokkal, sőt, erény, hiszen a végtermék minőségének emelése a cél.
A Remote Controlban olyanok asszisztálnak Zimmernek, mint Blake Neely (A mentalista), Ramin Djawadi (Vasember 1-2), Steve Jablonsky (Transformers), Marc Streitenfeld (Prometheus, Fehér pokol) és Henry Jackman (Csizmás kandúr); de többé-kevésbé ebből a bölcsőből indult Harry Gregson-Williams és John Powell.

mos3

zimmer

Szuperhősök zenéje
A Zimmer és a James Newton Howard által írt Batman: Kezdődik! 2005-ben indult hódító útjára, a folytatásokban azonban Howard nem vett részt, mondván a rendező és Zimmer között  olyan összhang van, hogy ő kerékkötőnek érezné magát.
És valóban: Nolan magával vitte Zimmert az Eredethez és az ő bábáskodásával készülő Az Acélemberhez is; sőt, a rendező 2014-es filmjének, az Interstellarnak sem más csinálja a zenéjét.
A sötét lovag-trilógia és Az Acélember esetében is közös szál, hogy Zimmer és csapata nem követte a fanfáros főtémák világát; így Danny Elfman klasszikus (Batman, 1989) és John Williams már-már birodalmi (Superman, 1978) témája után inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy olyan koherens és egyedi zenei világot, környezetet teremtsen, amely simulékony, de a sz.rt is kirázza a nézőből.
A sötét lovag-trilógia sok más mellett (!) egyrészt annak az elképesztően lendületes, adrenalintól duzzadó, mégis hihetetlen lágy mélységekbe ereszkedő zenéjének köszönheti a sikerét, amit Zimmer és csapata összedolgozott. Sötét atmoszféra, lüktető dobszóló és misztikum. Nolan trilógiája dübörgő zenei aláfestést kapott; olyat, amelyet nem mindenki mondhat el magáról.

Ahhoz hogy ilyen minőség és eredetiség legyen a filmzenében, Zimmer most sem fukarkodott a közreműködők számában.
A komponista félig-meddig hivatlos oldala (http://hans-zimmer.com/) részletesen beszámol a résztvevőkről, és a YouTube is tele van olyan háttérvideókról, ahol jól látható, mekkora apparátust vonultattak fel a végső sikerért.
Hogy ez mennyire hatásos? Sok más mellett ezek is jelzik:  A Sötét lovag Grammy-díjat nyert, míg A Sötét lovag: Felemelkedés több filmzenés eladási lista élén végzett, valamint a U.S. Billboard 200-on az igencsak előkelő 8. volt a nyitáskor.

Az Acélember
Az Acélember filmzenéje 2013. június 11-én debütált, de a kiváló marketingosztály gondoskodott az egyes track-ek idő előtti szivárogtatásáról. A Deluxe Edition 17+6 számot tartalmaz, az előzetes alatt hallott főtéma pedig sokaknál kiverte a biztosítékot, mondván, hol van itt a williams-i monumentalitás.
Való igaz, a zene első hallásra egyszerűnek tűnik, amelyből hiányzik az epikusság és a régi idők heroikus vonulata; a sort a teljes album némileg megszakítja ugyan, de a ’78-as film és zene rajongói valószínűleg nem zárják szívükbe a zeneszerzőt.
Hogy miért? A válasz egyszerű: amennyire a régi és az új film különbözik, annyira más és más a két filmzene is. Egyrészt ma már nem divat az a fajta fanfár-életérzés, amely annak a korszaknak sok score-ját jellemezte, másrészt jelentős eltérések és hangsúlybeli eltolódások vannak a zene alapjául szolgáló filmekben is. Anélkül, hogy belemennénk abba, hogy milyen a film (a cikk szerzője szerint a legjobb esetben is inkább közepes), azt nyugodtan elmondhatjuk, hogy Zack Snyder Supermanje sötétebb tónusú és igyekezett valóságosabb képet festeni a szuperhősről. Persze, a film végén látható zúzásról a “realisztikus” szó jut legkésőbb az eszünkbe, mégis, ebben a filmben már nem a telefonfülkés átöltözés és a női dekoltázsoktól leizzadó szemüveges gyakornok átváltozása volt a lényeg.
Zimmernek pedig ahhoz a filmhez kellett zenét írnia, amit letettek elé; nem a régihez, nem a saját elképzeléséhez, hanem Zack Snyder alkotásához annak minden hibájával és pozitívumával.

Kolosszális bukás vagy újabb mestermű?
Ez a két lehetőség visszhangzik most az interneten a filmzene kapcsán: a kritikusok egy igencsak komoly része a legkevésbé sem szimpatizál a score-ral; a hallgatóság már inkább ráérzett a stílusra, az iTunes-on a lemez a 4. helyen, a Billboard 200-on a 6. helyen nyitott.
Amikor 2012 júniusában bejelentették, hogy Zimmer csinálja a filmet, a zeneszerző felkészítette arra a rajongókat, hogy mi várhat rájuk. Sokan még az előzetes alatt hallott “An Ideal of Hope” miatt sem szontyolodtak el, és igazuk volt: amit ugyanis kapunk, az működik. A füstje persze nagyobb volt a lángjánál, mert a világot nem váltja meg, és valószínűleg ezt fájlalja a legtöbb kritikus is.
A régi filmben tapasztaltakhoz képest Zimmer egészen másképp próbálta megfogni a karaktert, számára ugyanis az egyszerű, középszerű amerikai életérzés volt a lényeg (szemben Williams hazafiasabb vonulatával). Ez az egyszerűség pedig dominál a zenében is: a főtéma monotonitása, a főgonoszhoz kötődő téma brutális ritmusa és a érzelemdúsabb, lágy zongorajáték kongása is alátámasztja Zimmer új, minimalista stílusát.
Az Acélember ezért talán kicsit olyan, mintha Philip Glass-t kevernénk a német mester legjobb pillanataival (például a Rés a pajzsonnal vagy a Halálugrással).
A kritikusoknak pontosan ez a stagnálás, ez a sehova nem tartás az, ami elvette a kedvétől a szóban forgó alkotástól, pedig bizonyos szempontból ez adja meg a zamatát. Ahogyan a film is egyfajta ürességet, a szuperhőslétből és a kívülállóságból való kitörhetetlenséget fűz fel témájául, úgy a zene is illeszkedik ehhez a véget nem érő, ritkán fejlődő vonulathoz. A dolog pontosan ettől letisztult és emiatt illeszkedik azokhoz a képekhez, amikhez írták.
A zene úgy próbál befűzni, hogy nem idegenít el. Bármennyire is időtálló John Williams főtémája, napjaink filmjeiben képtelen lenne megállni a helyét; és ilyenkor lehet (és talán kell is) szidni a jelenkor nagy költségvetésű filmjeit, de – ahogy írtuk korábban – egy filmzeneszerző ahhoz a filmhez komponál aláfestést, amit kap.

A mi véleményünk az, hogy Az Acélember zenéje azt hozza, amit a film elvár tőle. Nem a legjobb Zimmer-munka, ugyanakkor koherens és szolgálatkész. Mivel a hallgatóság igényeihez alakítva vágták meg, ezt aztán lehet hallgatni utazáskor vagy olvasáskor, ugyanis nem követel osztatlan figyelmet (jól elvan a háttérben).
Talán a film és a zene legnagyobb hibája az, hogy – elfogadva ugyan a törekvéseket -, de a fény és az optimizmus hiányzik belőle.  A legkevésbé sem képregényes (szemben mondjuk a Bosszúállókkal, amihez Alan Silvestri írt zenét), de azt eldönteni, hogy ez jó vagy rossz, erősen szubjektív dolog.
Az egyre inkább szerteágazó filmzenei irányzatok megosztják a téma szerelmeseit, és ami az egyiknek tetszik, az valószínűleg korántsem okoz örömet a másik oldalnak. A hallgatóság ezen része élvezte hallgatni, bár ha többször kell elővenni egy korongot, akkor az a Sötét lovag-trilógia egyik-másik darabja lesz.

Osztályzat: 7/10