Clay a negyedik menetben visszatért eredeti tervéhez. Húzta az időt. Mászkált a ringben, de lassan, kényelmesen, éppen csak annyira, hogy Liston kénytelenségből kövesse, és melléüssön. A menet során nem sok kárt tett ellenfelében, viszont folyamatosan mozgásban tartotta Listont, amivel még inkább felmorzsolta az erejét. Az lebegett a szeme előtt, hogy mindaddig fárasztja, amíg el nem jön egy újabb támadás ideje. A menet legvége felé azonban Clay szemét csípni kezdte valami, és mire eljött a szünet, és leült a sarokban, úgy érezte mintha tűkkel szurkálnák a szemét. Ahogyan erősödött a kínzó érzés, Clay egyszerre teljesen megvakult. Az arcához kapkodott, próbálta kirázni a fájdalmat a szeméből, pánikba esett.

– Nem látok! Szedjék le! – üvöltötte a semmibe, a tömeg zsivajába. – Nem látok! Szedjék le a kesztyűt! – Ez lett Dundee és Clay együtt töltött két évtizedének legfontosabb perce. E nélkül az egyetlen perc nélkül, Dundee ösztönös reakciói nélkül talán soha nem ismerte volna meg a világ Muhammad Alit. Nem valószínű, hogy Sonny Liston lehetőséget adott volna a visszavágóra olyasvalakinek, aki erre a kenőcsös machinációra kényszerítette.

Miközben Clay rikácsolva követelte, hogy engedjék feladni a meccset, Dundee megőrizte hidegvérét. – Korábban is találkoztam ezzel a problémával – mondta. – Hát nem csodálatos ez a tapasztalat? Pedig mindössze 48 éve csinálom. Az ember nem juthat el oda, ahová akar, ha hisztériázik és elveszíti a fejét. Azzal pedig nem használ az ökölvívónak. – Sejtette mekkora fájdalmat okozhat az a szer. Clay szeme sarkához érintette kisujját, aztán a saját szeméhez nyomta. égető fájdalmat érzett. De nem adta meg magát: – Itt a nagy alkalom öreg! – ordította Clay fülébe. – Hagyd a rizsát! Most nem szállunk ki. Szivacs segítségével megpróbálta minél több tiszta vízzel átöblíteni Clay szemét, majd harcba küldte tanítványát.

Felhangzott az ötödik menetre hívó gong. Az volt az elgondolás, hogy Clay állandóan mozog, és balosaival mindaddig féken tartja Listont, amíg ki nem tisztul a szeme. Clay talpra állt, kiegyenesedett és lassan elindult. Clay ész nélkül pislogva állt ki az ötödik menetre, a szeme lángolt. Csak ellenfele elmosódott körvonalait látta. Liston nyomban támadni kezdte. Bármennyire elfáradt is, jól tudta, hogy ez az egyetlen esélye. Clay csak az egyeneseiben reménykedhetett, kinyújtotta hosszú balját, és megpróbálta részint távolságtartás, részint figyelemelterelés végett Liston arcánál lebegtetni. A menet elején Liston különösen Clay testét támadta a bordákra és a hasra irányzott, nagy erejű horgokkal, amelyek közül sokat be is vitt. Ahogy teltek a másodpercek Liston egyre csak ütötte Clayt, és kétségkívül el is vitte a menetet, de túlságosan fáradt volt, Clay pedig eléggé ügyes így a Bajnok nem tudta bevinni a döntő csapást. A kihívó szünet nélkül szurkálta ki az egyeneseit, miközben igyekezett folyamatosan mozgásban maradni, amikor pedig Liston érintkezésbe került vele, Clay kiterjesztette hosszú karját, és úgy fogta át ellenfelét, hogy az egyetlen hatékony ütést sem tudott bevinni. A módszer hosszútávon természetesen nem működött volna – Liston egyszerűen túl erős volt ehhez -, de Clay megszerezte általa a szükséges két–három percet. Körülbelül fél perccel a menet vége előtt kitisztult a szeme. Ez volt a mérkőzés döntő pillanata. Liston ekkor ébredt rá, hogy elszalasztotta az alkalmat, amelyet kihívója vaksága kínált. Ez komolyan megrémítette.

A kihívó kitisztult látással és újult lelkesedéssel kezdte a hatodik menetet. Csínján bánt a koreográfiával, és majdnem az egész meneten át telitalpon lépkedve megdolgoztatta Listont, kettőzött ütésekkel, kombinációkkal, balhorgokkal, a közelharcban jobbos felütésekkel. Minden mozdulata talált. A bajnoknak semmije sem maradt. Most megfizetett minden hotdogért és whiskyért, a Collins Avenuen prostituáltakkal áthetyegett délutánért, minden elbizakodottságból elbliccelt futásért. Tudta, hogy még a csalásnak sincs haszna. Clay előzetesen azt hitte, körülbelül nyolc menetbe telik, amíg ennyire kifárasztja, összeveri Listont, de most már tudta, nem kell visszafognia magát. Clay zsinórban nyolcszor ütötte meg, mire a bajnok kétrét görnyedt. Liston kikészült, tudta, hogy már nem bírja tovább tartani magát. Clay azonban elhibázott egy hatalmas jobbost ami Sonny végét jelenthette volna, de nem adta fel tovább szurkálta a bajnok arcát a szeme alatt, amíg fel nem nyílt és még csúnyábban nem vérzett, mint előtte. Éppen a menet vége előtt két balhorgot mért Listonra, de a bajnok kőkemény állának köszönhetően valahogy kitartott és nem esett el. A menet végét jelző gongszó óvó zuhatagként terítette be Sonny érzékeit, megmentve a végső megsemmisüléstől. Liston arca siralmas látványt nyújtott, és semmit sem tehetett, hogy feltartóztassa ezt a szörnyűséget, ami történik vele, miközben üres tekintettel ballagott vissza a sarokba.

– Ennyi! – sóhajtotta miközben leült. A segédei Pollino és Reddish az est folyamán először kezdtek bizakodni. „Ennyi.” Azt hitték, Liston megelégelte, és végre istenigazából beveti magát. Most majd megtanítja ezt a kölyköt kesztyűbe dudálni. Végre eléggé felbőszült a győzelemhez. Mindketten buzdítani kezdték az öklözőt. Az előbb panaszkodott, hogy meghúzódott a válla, most megmasszírozták a vállát és a hátát, vizet adtak neki, vazelint kentek a szemöldökére. Aztán Pollino behelyezte Liston fogvédőjét. A bajnok rögtön kiköpte.
– Megmondtam, hogy…. ennyi! A két segéd csak ekkor fogta fel, hogy értette Liston. Föladta. Vitatkoztak vele, megmagyarázták, hogy nem adhatja fel a sarokban ülve a bajnokságot, ki kell állnia, harcolnia kell Clay-jel, vissza kell fordítania a küzdelem menetét, és meg kell nyernie a mérkőzést. Megfutamodásra gondolni sem tudtak, nehézsúlyú világbajnoki rangadó esetében végképp nem. Listont egyszer sem terítették le, és erre feladja? Nehézsúlyú utoljára 1919. július 4-én Toledóban mondott le a koronájáról, amikor Willard a negyedik menetben nem tudott felállni Dempsey ellen. Willardnak azonban nem egy sajgó váll meg egy két hámsérülés okozott gondot: az állkapcsa eltörött, több bordája megrepedt, két fogát a szőnyegen hagyta.
Úgy tűnt, Listont mindez nem érdekli. Maga elé bámult, keresztülnézett segédein.
– Ennyi. – Reddish hosszút sóhajtott. – Hát jó, talán majd máskor. Fölemelte a kezét és intett. Barney Felix mérkőzésvezető azonnal megértette a jelzést.

ali

 

Ahogy Clay a hetedik menetre várva ült a sarokban, hallotta a riporterek pusmogását. Beszédfoszlányokat kapdosott el, hogy ő, ez a lehetetlen kölyök laposra veri Sonny Listont, hát nem hihetetlen? Ekkor megfordult, lehajolt, és odakiáltotta: – Megleptem a világot!
Mikor Clay észrevette, hogy Redish a bíró felé int rögtön értette mit jelent ez. Felállt, két kezét a magasba emelte és kiáltozásban tört ki. – Én vagyok a király! – kiabálta. – Én vagyok a király! A világ királya! Melléfogtatok! Mellé! Melléfogtatok!
A ringbe időközben behömpölygő emberáradat gyűrűjében és az őt körülvevő mikrofonok kereszttüzében Clay szünet nélkül ordított: – A mindenható Isten velem volt! Azt akarom, hogy mindenki tanúsítsa! Én vagyok a legnagyobb, aki valaha élt! Nincs sebhely az arcomon, kiütöttem a nyeregből Sonny Listont, és még csak huszonkét éves múltam. Biztos, hogy én vagyok a legnagyobb. Megmutattam a világnak! Mindennap beszélek Istennel! Én vagyok a világ királya!

Az alacsony alkony már átüt a házat övező bokrok szegélyén, aranyszínűre festve a nappali falait. Megbabonázva figyelem a meccs utáni képsorokat, azt a szemtelenül fiatal kölyköt ott a forgatag közepén, miközben kezeivel kalimpál, és profetikus magabiztossággal artikulálja a kamerának jövendöléseit gondolkodóba esem. Ki is valójában Muhammad Ali? Manapság szinte minden amerikai és rajongó világszerte ködös rokonszenvvel gondol Alira, aki bármily ellentmondásos is ezt a tétel, küzdősportolóként a szeretet jelképévé vált. Bármily elcsépelt is a szó, Ali legenda, aki sokaknak sokfélét jelent: a hit szimbóluma, a meggyőződés és dacos ellenállás jelképe, a szépségé, ügyességé és bátorságé, a faji öntudaté, a szellemességé, és a szereteté.

Fizikai állapota nem utolsósorban azért megrázó, mert felgyorsítva mutatja mindazt, amitől mindannyian félünk, az öregedés térnyerését, az élet, veszélyes kiszámíthatatlanságát. Aliban láthatjuk még annak az embernek az esendőségét is, aki valaha a földteke legfélelmetesebb alakjának szerepét töltötte be. De Ali betegsége már nem újság, többé nem olyan megdöbbentő, és bár mozdulatai szögletesek, a nyilvánosság előtt alig-alig szólal meg, még ma is fellelkesíti valamennyi jelenlévőt minden szobában, teremben, sportcsarnokban, vagy stadionban ahová csak belép. Igen határozottan! Ő még mindig Muhammad Ali a bajnok, a vallási vezető, az emberjogi harcos, a lázadó, a védelmező, a föld legveszélyesebb embere, a legnagyobb. És igen Ő az a reszketeg, szeretetre méltó öregember is, aki ábrándos tekintettel merül bele a régi emlékekbe, elbűvölő mosolyával arcán, kártyatrükköket mutat nekem foteljében üldögélve, miközben rá-rá pillant kertben játszadozó unokáira. Miközben ezek a gondolatok cikáznak agyamban és boldog szívvel gondolok az itt eltöltött napomra, hideg szellő csapja meg a tarkómat. Talán ez az elmúlás szele ocsúdok még mindig lírai gondolatokba kapaszkodva. A film időközben lejárt, a képernyő tompa kéksége és a szobában beálló szürkület figyelmeztet az idő múlására, és arra, ideje mennem. Tekintetemmel Alit keresem, aki még mindig a fotelban üldögél, a remegő izgalom azonban eltűnt arcáról. Helyét az, az álmatag gyermeki báj vette át, amely az arcát élettelen maszkká merevítő betegsége ellenére is ott bujkál vonásaiban, tekintetének csillogó kristály óceánján. Légzése egyenletes, teste ernyedt. Muhammad alszik. A mérkőzés kifárasztotta.

ali oregen

 

Lassan felkelek, és óvó léptekkel nyúlok a díványon fekvő takaróért. Finoman ráterítem, és a fehér lepedő úgy simul vonásaira, mint egykori legendás harci köpenye. Miközben felegyenesedem, látom Muhammad arcát, miközben álmában mosoly fut át rajta. Vajon miről álmodhat? Édesanyja óvó öléről, kis unokája finom fürtjeiről, mely játék közben cirógatja arcát, esetleg régi nagy csatákról. Talány. Az ajtó felé indulok ügyelve lépteimre, nehogy felébresszem, mikor hátam mögött Ali szólal meg: – Nem is alszom! Felültettelek! Látod felültettelek – mondja nevetve, miközben felém fordul.
– Még mindig én vagyok a legnagyobb!
– Bizony Te! – felelem jókedvűen. Egymásra kacsintunk, majd elindulok kifelé.