Cassius Clay belépett a szorítóba, rövid, fehér köntöse hátán hímzett felirat: „Dumás”. Most is remekül festett, gyors volt, jóképű és alig 22 éves. Ám életében először és utoljára félt. A ringben lefutott reménybeli egzisztenciák, rajongók és öklözők tolongtak. Clay ügyet sem vetett rájuk. Lábujjhegyen finoman szökdécselni kezdett, először kedvtelenül, mint egy maratoni táncos tíz perccel éjfél előtt, aztán lendületesebben, nagyobb élvezettel. Néhány perc múlva Sonny Liston, a nehézsúlyú világbajnok lépett a kötelek között a vászonra, óvatosan, mint aki kenuba száll. Csuklyás köntöst viselt. Tekintete nem tükrözött sem félelmet, sem egyebet, olyan volt, mint mindig. Félelmetes. A 60-as évek derekán Liston a Tysoni karakter archetípusaként, egyszerre testesítette meg a tömegeket felvillanyozó nyers brutalitást és féktelen agressziót. Most ahogyan belépett a ringbe kifejezéstelenül meredt a világra, amelytől soha nem kapott semmit ingyen – de nem is adott, ahogy most Cassius Claynek sem szándékozott adni.

A Miami kongresszusi központban összesereglett szakújságírók szinte mindegyike arra számított, hogy Clay ma este kiterül. A The New York Times szerkesztői fölhívták ifjú sporttudósítójukat, Robert Lypsyteot, és a lelkére kötötték, térképezze föl az arénától a kórházig vezető utat, hogy könnyebben odataláljon, ha Clay ott kötne ki. Minden esély Cassius ellen szólt, bajosan lehetett olyan bukmékert találni, aki hajlandó lett volna rá fogadni. A küzdelem reggelén a New York post közölte, az Egyesült államok legnépszerűbb humoristája, Jackie Gleason írását, amelyben kijelentette: „Véleményem szerint Sonny Liston az első menetben 15 másodperc alatt győz, a nagyszájú három szorítósegédjének csak annyi dolga lesz, hogy kicipelje.” Még Clay pénzügyi támogatója, a Louisville-i Szponzorcsoport is katasztrófát jósolt. Gordon Davidson, a csoport ügyvédje buzgón tárgyalt Liston csapatával, mert feltételezte, hogy a fiatalembernek ez lesz az utolsó estéje a ringben. Csak reménykedni mert, hogy Clay „élve és épp bőrrel” kerül ki a kalandból.

ali

 

1964. február 25-ét írtak. Malcolm X, Clay vendége és mentora a küzdőtér mellett, a hetes számú széken ült. Jackie Gleason és Sammi Davis is megjelent, miként a Las Vegasi, Chichagói és New Yorki maffiózók. Szivarfüst gomolygott a reflektorok fényében. Cassius Clay háromszor beleöklözött a szürke felhőbe, és várta a gongot.
A fekete fehér kópián rohanó képsorokat nézem, miközben fülemet megcsapja egy reszelős hang. Az egykor oly karakteres orgánumból mára csak ez a fojtott suttogás maradt, most mégis édes nosztalgia önti el lelkem, mikor látom a velem szemben ülő öregúr ráncokkal barázdált arcán a gyermeteg izgalmat: – Látta ezt? Látott engem?
Muhammad Ali egy fotelbe süppedve, reszketeg ujjaival mutat ifjonti önmagára, videón megőrzött képmására, amint épp a szorító sarkában melegített, kesztyűs kezét lazán lelógatta. Ali ma egy dél – michigani tanyán él, melynek falai között a legenda szerint, az egykor rettegett maffiavezér Al Capone tengette napjait.
– Látta ezt? Látott engem? – suttogta újra Ali, és tényleg ott volt, jobbról – balról mellette az edzője, Angelo Dundee, meg jó barátja, a holdvilágképű, fiatal Bundini, aki buzdításként a fülébe mormolta, akár valami varázsigét: – Tiéd az este! Tiéd az este! Röpködj, mint a pillangó, szúrj, mint a méh! Bunyózz fiú, bunyózz! – Ez volt az egyetlen eset, hogy be voltam gyulladva a ringben – emlékszik vissza Ali. – Sonny Listonnal, először az első menetben. Az mondta, kinyír.

Ali mostanra elnehezedett. Fölhagyott az edzéssel, többet evett a kelleténél. A szakálla megőszült, a haja is deresedett már. Szorongva, fészkelődön, a díványon a szürreális felismerés, hogy az egykori Louisville-i huligánjelöltből az egyik legfelvillanyozóbb amerikai
figurává, a korszak formálójává magasztosuló öregúr most velem szemben ülve önfeledt vigyorral

Muhammad-Ali-3

 

nosztalgiázik, megbénít. Ámulattal figyelem, miközben nagy erőfeszítés árán elmosolyodik. Az előrehaladott Parkinson kórral küzdő Ali arcát az idegrendszeri elváltozás, mely elmerevíti az izmokat, élettelené maszkká változtatta. De most mosolygott. Ali járni még egész jól tudott, karja és mellkasa nem gyöngült el, csak a keze remegett, de azon is látszott, hogy maradt még benne egy kiütéshez való erő.

Számára a beszéd, az önkifejezés jelentett kínszenvedést, mintha a kór először attól akarta volna megfosztani, amit valamikor úgy szeretett, ami örömöt – vagy bosszúságot – szerzett a világnak. Utálta, hogy annyira nehezére esik a beszéd. Mégis miközben figyeltem amint lassan, akadozva formálja a szavakat, elvarázsolt csibészes mosolya, szeme csillogása és az őt körüllengő ártatlan báj továbbra is makacsul ellenállt, és őrizte Ali identitását a betegséggel szemben.

A nappaliban serénykedő takarítónő megáll, félreteszi porszívóját és leül a kanapéra. Cassius Clay a felvételen még mindig azt kiabálja, hogy ő a világ királya. Ali rávillantja ritka mosolyai egyikét és megkérdi: – Na, aranyos voltam?
– A szája az jó nagy volt – felelte a takarítónő tetetett rosszallással, de szemét ő sem bírta levenni a képernyőről. Őt is magával ragadta az Ali jelenség, csakúgy, mint mindenki mást, aki egyszer a bajnok bűvkörébe került. – Tudom – mondja pironkodva Ali -, de azért aranyos voltam nem? Huszon… mennyi is? Huszonkettő. Most meg hetvenegy vagyok. Hetvenegy. – Vagy egy percre elhallgatott, aztán megszólalt: Hogy repül az idő. Repül, repül. Elrepül.
Lassan, egészen lassan fölemelte a kezét, és megrebbentette ujjait, mintha egy madár szárnyra kelne. Így elrepül – sóhajtotta. Részvéttel figyeltük az ábrándos öregembert, Ő azonban már máshol járt. Mikor a tv-ben elharsan a gond Ali lelke újra a Michigani szorítóban szökdel, arca kisimult, levedlette dermedt maszkját, remegése megszűnt, kezei villámgyorsan járnak. Lába újra egy sztepp táncosé, teste pedig triumfál a visszakapott fiatalság csúcsain, miközben maga elé néz, mintha azt üzenné: – Látod, még mindig megy, ha nagyon akarom! A fekete fehér kópián mozgó alak tekintete azonban nem olyan, mint annak előtte. Bujkál benne valami korábban nem látott huncut bölcsesség. Ekkor jövök rá, már nem a fiatal Cassius Clayt, hanem Muhammad Alit Látom a képernyőn.

A gong az első menet kezdetét jelezte. Clay azzal a szándékkal állt föl, hogy pontokat gyűjt, de egyvalamit mindenképp elér. Meg akarta mutatni Listonnak, hogy nem tudja megütni, vagy legalábbis nem könnyen. Rögtön értésére akarta adni, milyen hosszú lesz ez az este. Előre éreztetni akarta vele a fáradtságot, amely rátör majd. Az óramutató járása szerint körözni kezdett a szorítóban, egyfajta zsibbasztó ügetésbe fogott. Liston vánszorgott a nyomában, pillanatokon belül rá kellett eszmélnie, hogy túl gyors neki ez az iram, így nehezen ütheti meg Clayt. Megpróbálkozott egy jobbegyenessel, de Clay odébbállt, mielőtt bevitte volna neki az ütést. Aztán Liston elvétett egy szúrást, majd még egyet. Jó fél méterrel suhintott mellé. Miközben Clay szakadatlanul táncolt és hergelte az egyre inkább ingerültté váló ellenfelét. Ali ezekben a pillanatokban nem csak abból adott ízelítőt, amit a Miami-i este tartogatott, hanem abból is amit az ökölvívásban és egyáltalán a sportban meghonosítani készült, tömeg és sebesség összjátékából. Bebizonyította, hogy a nagydarab öklöző nem okvetlenül döngő léptű és pörölykezű. Üthet akkorát, mint egy nehézsúlyú, mégis mozoghat olyan könnyedén, mint „Sugar” Ray Robinson.

Liston végül célba talált egy testre irányított bombával, egy balossal. A kesztyűje szinte eltűnt a bordák alatt, fájdalmas csapást mért ellenfelére, mégsem tudta kiaknázni ezt. Clay kartávolságon kívülre perdült, és annyira ügyetlennek mutatta a bajnokot, mint még soha senki. Sonnynak rá kellett jönnie milyen elképesztőek Clay reflexei. Kicsúszott Liston markából, elhátrált vagy néha anélkül, hogy a lábával elmozdult volna, könnyedén, de elképesztő sebességgel hátradöntötte törzsét milliméterekre kerülve el a pusztító bombákat. Sonny a boksztörténelem leggyilkosabb szurkálását tudta produkálni, emelkedő ívű ütést, akár egy puskalövés, amivel valósággal föl tudta emelni ellenfelét a talajról, de Clay kikerülte. Liston kiváló sportoló volt pompás reflexekkel, remek lábmunkával, fürge léptekkel, de abban az első menetben elképesztően nevetségesnek tűnt – emlékszik vissza Ali edzője Angelo Dundee. Liston azelőtt is mérkőzött már gyors öklözőkkel és minddel remekül boldogult, de ilyet még soha senki nem látott. Clay egyre inkább elemében volt, könnyed szurkákkal vert bele az előrelendülő bajnok támadásaiba az ámuló Miami közönség huhogása közepette. Előbb balosokkal szurkálta Liston arcát és szemöldökét, majd hármas, négyes sorozatokkal kezdett operálni. Mintha Clay egyenként leplezte volna le fegyvereit, hogy ez által fokról fokra hathatósabban demoralizálja ellenfelét, megértesse vele, hogy arzenáljának és fortélyainak se vége se hossza. Amikor már csak körülbelül negyven másodperc volt hátra, Liston ráeszmélt, hogy fedezni igyekszik önmagát, mely legalább annyira megdöbbentette, mint maga a gondolat, hogy Clay el tudja találni őt, méghozzá minden komolyabb erőfeszítés nélkül. Listonnak nyolc ütés vittek be egymás után és mire elszánta magát az ellencsapásra Clay ismét eltűnt a szemei elől. Megszólat az első menetet lezáró gong, Cassius Clay pedig mosollyal az arcán ment a sarokba, mint egy üzenve a világnak: „melléfogtatok!”

Liston elkeseredettem vágott neki a második menetnek, egyenként vetette be nagy erejű ütéseit. Csúnyán mellétalált. Megpróbálta a kötelekhez zavarni Clayt, hogy leállítson minden szédítő ugrabugrálást, célba vegye és tüzeljen. Egy pillanatra úgy tűnt beválik az elképzelés, de miután Clay néhány csapást elviselt, néhány másikat pedig elhárított a kesztyűjével, már el is táncolt a kötélsortól, folytatta a keringést, az óramutatót követő galoppozást, amely összezavarta Liston irányérzékét.
A bajnok úgy festett, mint aki hat doboz sör után megpróbálja túlélni a ringlispílt, a hajóhintát, a hullámvasutat, a leggyomorforgatóbb vidámparki attrakciókat. Egy balhorgot annyira elhibázott, hogy ellenfele helyett a kötelet találta el. A kötél himbálózása mintha őt csúfolta volna, és Liston zavarba jött. Mihez kezdjen? Mekkora volt az esély, hogy a fiatal és ruganyos Clay lelassul? Mekkora esély látszott arra, hogy Liston feljön, ahogy peregnek a menetek?
Clay balosai most a Liston szeme alatti húsos párnákat célozták meg, és hirtelen – mindazok megdöbbenésére, akik elég közel ültek ahhoz, hogy láthassák – Liston bal szeme alatt véraláfutás kezdett feldagadni. A duzzanat nem annyira a bajnok fájdalmáról, mint inkább éveinek számáról, fáradtságáról árulkodott. Clay ugyan nem tudott megúszni minden ütést, de legkésőbb a második menetre világossá vált, hogy az első felvonás történései nem a véletlen szeszélyének köszönhető, nem egy felajzott kihívó féktelenül túlhajtott idegállapotának az eredménye, sokkal inkább Clay ringbéli felsőbbrendűségéé.

Muhammad-Ali-4

 

Joe Pollino, Liston cutman-je próbálta kezelni a szemkörnyéki duzzanatot, ám az a harmadik menetre teljesen felszakadt. Clay telitalpon lépkedve jött előre, hogy jobb támaszt adjon keményebb ütéseinek, és harminc másodpercen belül dolgozni kezdett azon a szemen, mint a szobrász a márványon. Szinte mindegyik balosát egy-egy letaglózó jobbos követte, amely Liston fején csapódott be. Az egyik ütéskombináció után Liston térde megroggyant, kis híján a földre esett. Sikerült megtartania magát, a kötélbe kapaszkodott, és kiegyenesedett, de már egy lélek sem akadt a csarnok, vagy a mozik nézőterén, akinek az elméjén ne suhant volna át a gondolat, hogy Clay teljesen kezében tartja a mérkőzést. – Gyerünk te tapló! – harsogott Clay a hangtompító fogvédőn át. Másodpercekkel a provokatív megnyilvánulás után Liston nekirontott Claynek, de Cassius minden egyes testre irányuló ütést fölfogott a könyökével vagy a kesztyűivel, pontosan úgy, ahogyan azt heteken át gyakorolta az edzőteremben. Listonnak a harmadik menet végén már nem csak a szeme alatti sérülése, hanem az orra is vérzett, miközben a sarka felé vánszorgott, úgy vonszolta magát, mint aki hófúvás idején eltévedt a rengetegben. Arcán vér csordogált, kimerült, mégpedig nem csak Clay hajszolásától, hanem a sok hiábavaló ütéstől is, amely a semmiben végződött.

A szünetben aztán furcsa dolgok történtek, melyek tovább gazdagították a Liston–Clay csata köré épülő legendáriumot. Történt ugyanis, hogy Liston a kegyetlen és csüggesztő harmadik menet után szólt a hivatalos segédjének Pollinónak, hogy nyúljanak az ő kis titkos fegyverükhöz. Tartja magát a szóbeszéd, miszerint a Liston csapat mindig rendelkezett egy vészforgatókönyvvel arra az esetre, ha a ringben zajló események nem az előzetesen vártaknak megfelelően alakulnának. Ez nem is zárható ki teljességgel, tekintve Sonny rovott múltját és maffia kapcsolatait. Az ilyenkor szokott eljárás abból állt, hogy az öklöző kesztyűit egy ismeretlen ámde módfelett csípős anyaggal kenték be, ami a versenyzők szorítóban történő érintkezése révén kerül az ellenfél szemébe, átmeneti vakságot okozva. Miközben Clay küzd a vaksággal, szenved a kellemetlen tünetektől, lehetősége nyílik Listonnak a gyors befejezésre. Sonny így várta Clayt a negyedik menetben.

Az első rész vége. Hamarosan érkezünk a második résszel!